Borkedvelő berkekben szimplán csak Fehérborkirályként emlegetik, s a szakma is elismeri. Bár az elmúlt években az utolsó pillanatban valahogy mindig lemaradt az Év bortermelője választáson, az idén megválasztották a Borászok borászának.

– Elégtétel?

– Ez eszembe sem jutott – feleli ifjabb Légli Ottó.

– De azért...

– Ez egy másfajta elismerés. Egy alapítvány kiválaszt ötven hazai borászt, akik maguk közül választanak.

– A szakma krémje döntött.

– Nem vagyok édesszájú, inkább hagyjuk az ilyen jelzős szerkezeteket!

– Jobban örült volna az Év borászának?

– Év bortermelője a hivatalos megfogalmazás. Melyet a Magyar Borakadémia ad ki, s egy nagyobb időintervallum munkáját értékeli.

– És valahogyan jobban kedvelik a vörös borosokat.

– Ez nem tűnt fel.

– Villány, Szekszárd, Sopron, Eger: ha bor, idehaza elsősorban kékszőlős borvidékek kerülnek szóba.

– Való igaz, a fehérnek valahogy nehezebb identitást adni.

– Itthon.

– Külföldön sokszor érdekesebbnek találják a tokajit, a balatoni fehéreket. Persze mindig vannak trendek. Nálunk a rendszerváltás után a legdinamikusabban a villányiak indultak el, így ők lettek az etalon, mindenki őket figyelte, figyeli.

– Olyannyira, hogy a tipikusan fehérboros Dél-Balatonon is egyre többen jelentkeznek vörössel is. A Légli-pincében is akad, igaz, tényleg csak mutatóba.

– Csak a miheztartás végett: a múlt század elején még felénk is több volt a kékszőlő. Mára viszont a telepítések háromnegyede fehér.

– Jobbak az adottságai?

– Szerintem egy birtoknak sohasem a legszebb borát kell megnézni, hanem a leggyengébbet. Ha az jó, nem lehet gond, hiszen az a cél, hogy a mindennapok bora legyen minőség. És szerintem tartalmas fehérbort egy rosszabb évjáratból is ki lehet hozni. És egy egyszerűbbnek ítélt szőlőből is.

– Sejtettem, hogy szóba kerül az olaszrizling! Melyet sokak meglepetésére ma is nagy területen termel. Pedig azt mondják, ha beindul a szekér, a borászok lemondanak róla, nem elég elegáns...

– A rendszerváltás előtt ez volt az első telepítésünk, a szakma finoman szólva is hülyének nézett... S ma is ebből van a legtöbb.

– Ezek szerint a fajtánál fontosabb a borász?

– Jótól kérdezi: kertészként végeztem...

– Kiváló a humora!

– Egy jó borhoz három dolog szükségeltetik: szándék, ízlés és igényesség. Az pedig a termelő külön felelőssége, hogy a helyi jellegzetességeket, amiket a környezet ad, hozza ki belőle.

– Tulajdonképpen a lényeg eldől a tőkén?

– Kétféle iskola létezik, az egyik a technológiában hisz, a másik az identitásban. Akik az utóbbit követik, a típusos szőlőhegykultúrára esküsznek.

– Mint Légli Ottó. És az ő kétszázkilencven éves pincéje Öreglakon. Nincs messze?

– Nagyanyám szerint messze csak a nincs van...

– Nem az a klasszikus borvidék.

– Ehhez képest Oláh Miklós esztergomi érsek a 16. századi írásában két jó boros helyet említett: a Szerémséget és Somogyot. A pincénk is emiatt épülhetett anno.

– Még mindig használják?

– A tavalyi bor ott áll hordókban.

– Van közülük kedvenc?

– Most éppen a János-hegyi sauvignon blanc.

– Évszakfüggő?

– Tulajdonképpen.

– Télen is? Azt mondják, hidegben nem csúszik annyira a fehérbor.

– Nálunk mindig! Inkább fordítva nem értjük. És az olyan sztereotípiákat sem, hogy marhapörkölthöz kadarka való. Ha valaki azt szereti, mindenhez ihat fehérbort. Az ízlés mindig egyéni.

Szándék, ízlés és igényesség...

– Ez a boraira is igaz?

– Az elejétől kezdve csak olyat csinálunk, melyet mi is jó szívvel megiszunk.

– Szódával is?

– Miért ne?!

– Mert borász.

– Jó fröccsöt csak jó borból lehet.

– Örömmel hallom.

– Egy nyári napon nincs jobb frissítő, mint egy pincehideg fröccs. Amikor párállik a pohár...

– Ne is mondja tovább!

– Persze van egy minőséghatár, amely felett már nem szódázzuk a bort.

– Nyílik a bicska?

– Hangulatfüggő. Úgy tíz éve egyszer az öcsém egy komoly chardonnay-ba spriccelt...

– Felháborodott, vagy magában konstatálta: elment az esze?

– Próbáltam elmagyarázni neki, hogy a szép borokat önmagukért kell élvezni.

– Az idén lesz mit?

– Messze van még!

– De az időjárás...

– Még nem kell eldobolni az évet. A szél csinált csúnya dolgokat, kicsit meg is csúsztunk, de igazából majd mostantól dől el minden. A június a vízválasztó.

– A többség már panaszkodik.

– Én a szőlő felől közelítek a kérdéshez, mely még csak most kezd majd kibontakozni. S mivel felelősséggel tartozunk a környezetnek, a termőterülettel együtt legalább annyira tisztelem, mint a végterméket. De akadnak olyanok is, „művészlelkek”, akiknek csak az a fontos, hogy legyen saját boruk...

– Jó boruk?

– Sokszor az kevésbé fontos...

– És Légliéknek száz százalékos? Vagy tartja magát, hogy olyat nem lehet?

– Úgy vélem, tökéletes bort sohasem lehet készíteni, hiszen akkor megszűnne minden belső motiváció. A kilencven viszont elérhető. Az ökológiai adottságok megvannak hozzá. Ausztriában sokkal rosszabbak a környezeti feltételek, mégis sok szempontból előttünk járnak.

– Szakmai tudás? Alázat?

– Munka. Rengeteget kell dolgozni, jobb, egyértelműbb, tisztább, igazabb borokat kell csinálni, a világ ugyanis nagyon ki van éhezve az újra, az egyedire. Ehhez persze először magunkkal kell tisztába kerülnünk...

Ifjabb Légli Ottó

A győri bencés gimnáziumi esztendők alatt még maga sem gondolta, hogy egyszer a boglári állami gazdaságban, több mint három évtizeden át szőlészként dolgozó édesapja nyomdokába lép. Azt pedig pláne nem, hogy Fehérborkirályként emlegetik majd, ám ennek ellenére a roséját egy női weblap a három legjobb közé sorolja. A kecskeméti főiskolán még kertésznek tanult, igaz, a diplomamunkájában már a szőlő volt a téma.

Szőlőskislaki születésűként természetesen visszatért Boglárra az állami gazdaságba, – bár elismeri, Tokajban és Somló-hegyen szívesen lenne egy kis birtok tulajdonosa –, ám a rendszerváltás előtt úgy döntött, saját borászatot alapít. Édesapja nem örült felhőtlenül a váltásnak, rossz emlékek gyötörték, hiszen többször is, utoljára 1976-ban államosították szőlőjüket. Ma viszont már tagja annak a triumvirátusnak – a borász élettársa a harmadik tag –, akik eldöntik, milyen is legyen az adott Légli-bor. A legfőbb szempont, hogy maguk is élvezzék, s nem szégyellik a sokak által egyszerűbbnek ítélt fajtákat és termékeket, ha azok így is minőséget jelentenek. Főként akkor büszkék, ha egy nehéz évjáratból sikerül jó bort kihozni. Mint 2007-ben, amikor is rosszkor esett sok eső, mégis nagyon szép borok kerültek ki a pincéből, például a Landord, de a 2008-as birtokbor, a Lugas is megdobogtatja a szívét.

Szabadidejében szívesen utazgat, ám ekkor sem tud elszakadni a szakmától, legkésőbb az első este végére az asztalra kerül egy helyi bor – kedvencei a wachaui, moseli, elzászi, burgundiai és Loire-menti –, már csak a tapasztalatszerzés miatt is. Erre persze inkább télen van ideje, amikor a szőlő is pihen: tavasztól ősz végéig a szőlőt járja. Természetesen metszőollóval a kezében.

Sonline.hu